Dve decenije na sceni retkost su i među profesionalnim umetnicima, a kamoli među mladima koji su prve plesne korake napravili sa svega par godina. Upravo takva priča pripada Danijeli Šimonjik i Ivanu Revesu, dugogodišnjim članovima Mađarskog kulturno-umetničkog društva “Srem” u kojem su odrasli, sazrevali i danas ostali jedni od njegovih najprepoznatljivijih igrača.
Njihova zajednička folklorna priča počela je još 2004. godine, na Srem Folk Festu, kada su kao četvorogodišnjaci prvi put stupili na scenu. Od tada do danas, gotovo da nije bilo koncerta, nastupa ili smotre na kojima nisu igrali zajedno, uigrani, posvećeni i vezani za tradiciju koju predstavljaju. Osim Danijele i Ivana, u Društvu je još jedan član aktivan od prvog dana, a to je Antonije Šimonjik. On je svoj prvi nastup imao sa nepune dve godine, a igra i danas.
-Uzbudljivo je u tom periodu bilo da gledam druge kako igraju, znajući da ću jednog dana nastupati baš kao i oni. Ivan i ja smo sa strane igrali i pokušavali da “skinemo” korake, kako bi što pre mogli da nastupamo sa starijima. S obzirom da smo redovno igrali sa roditeljima, bili smo vodeći u malom folkloru. U tim godinama smo na Srem Folk Festu nastupali samo u defileu, a maštali o velikoj sceni. Taj san se ostvario u sedmom razredu osnovne škole, a bilo koji drugi nastup ne može da se meri sa onim u svom gradu – priseća se sagovornica.
Danijela navodi da je u tom periodu, gledajući svoje roditelje, poželela da budu kao oni, a s obzirom da je mama Dragana bila koreograf, prirodno je bilo da je ćerka sledi. Nastupala je i sa drugim članovima, ali bez dileme, najlakše je sa Ivanom.
-Poznajemo se jako dugo, povezani smo u igri, znam kada treba da preuzmem vođstvo u koreografiji, baš kao i on. Možemo da predvidimo korake jedno drugog, ne moramo da imamo probe, što je nekada i bio slučaj. Ivan je jedini partner sa kojim mogu bez problema da izađem na binu, prepustim se i znam da će sve biti kako treba. Dešavalo se tokom mojih studija, pa sada i Ivanovih, da jedno od nas ne dođe na probe, pa ga ovo drugo vodi tokom nastupa – kaže Danijela.
Oboje su, pored igre, završili i muzičku školu, pa je na koncertima publika često imala priliku da ih čuje i u vokalnim numerama na mađarskom jeziku. Njihov rad, upornost i ljubav prema folkloru pretočili su se u dve decenije neprekidnog stvaralaštva.
-Muzičko obrazovanje je značajno za folklor, zbog taktova, ritma i osećaja. S obzirom da imam “sluha”, često i pevam, pre ili u toku koreografije, kao vodeći glas. Žao mi je što ljudi danas nisu svesni koliko folklor utiče na razvoj ličnosti, kod dece je jako bitan zbog motorike, a i na psihološkom planu, zbog javnog nastupa. Kulturno-umetničko društvo je kao druga porodica, šta god da se desi, deliš sa tim ljudima. Viđamo se minimum jednom nedeljno, a rastanci zbog odlaska na studije ili selidbe u drugi grad, umeju da budu bolni – objašnjava članica Mađarskog kulturno-umetničkog društva “Srem”.
Sagovornica smatra da mladi danas nisu svesni značaja očuvanja kulturne tradicije naroda, niti razmišljaju o tome. Kako kaže, pojedince je verovatno i sramota da igraju folklor, jer nije popularno među mlađim generacijama.
-Mladi danas nisu svesni koliko folklor može da bude korisniji od teretane, ukoliko se igra redovno. Očuvanje tradicije, svoje ili tuđe, predstavlja deo istorije grada, pa samim tim je značajno. Problem je što se i malo priča o folkloru, kada sam išla u školu bilo je više zastupljeno nego danas, kao igrač bio si interesantan drugima. Ivan i ja smo svojevremeno prepričavali u školi naše anegdote i iskustva
sa nastupa. Deci danas nije zanimljivo, pa samim tim sve gubi na značaju – dodaje Mitrovčanka.
Danijela nije sigurna da li bi nekada prihvatila veću ulogu u kulturno-umetničkom društvu, baš iz razloga što je sve manje zainteresovanih za tradicionalne igre.
-Nisam sigurna na koji način treba pristupiti tom malom broju ljudi, volela bih dokle god me noge služe da igram. Folklor je za mene neopisiva ljubav prema muzici, ljudima i tradiciji – zaključuje Danijela uz reči: “Volela bih da nikada ne prestanem da igram”.
Dve decenije zajedničkog igračkog iskustva Danijele Šimonjik i Ivana Revesa govore o istrajnosti jedne generacije koja je odrasla u okviru Mađarskog kulturno-umetničkog društva “Srem” i u njemu izgradila svoj odnos prema tradiciji. Folklor, uprkos manjem interesovanju mladih, i dalje okuplja, razvija i povezuje ljude.
Két évtized ugyanabban a ritmusban
Két évtized a színpadon ritkaságnak számít még a hivatásos művészek körében is, nemhogy azok között a fiatalok között, akik mindössze néhány évesen tették meg az első tánclépéseiket. Pontosan ilyen történet kötődik Simonyik Daniellához és Révész Ivánhoz, a Szerémség Magyar Művelödési Egyesület hosszú éveken át aktív tagjaihoz, akik itt nőttek fel, értek felnőtté, és mára a közösség legismertebb táncosai közé tartoznak.
Közös folklórpályafutásuk 2004-ben, a Srem Folk Festen kezdődött, amikor négyévesen először léptek színpadra. Azóta szinte nem akadt olyan fellépés, amelyen ne együtt táncoltak volna – összhangban, elkötelezetten és a hagyományok iránti mély szeretettel. Daniella és Iván mellett az Egyesületben van még egy tag, aki szintén az első naptól aktív: Simonyik Antónia. Első fellépése még két éves kora előtt volt, és azóta is táncol.
-Izgalmas volt akkoriban nézni másokat, és tudni, hogy egyszer majd én is úgy lépek színpadra, mint ők. Ivánnal félrehúzódva próbáltuk “leutánozni” a lépéseket, hogy minél előbb együtt táncolhassunk az idősebbekkel. Mivel rendszeresen táncoltunk a szüleinkkel, a kisfolklór csapatának vezetői voltunk. A Srem Folk Festen akkoriban csak a felvonuláson vettünk részt, és arról álmodoztunk, hogy egyszer a nagy színpadon is bemutatkozhatunk. Ez az álom az általános iskola hetedik osztályában valóra vált, és nincs annál nagyobb élmény, mint a saját városod színpadán fellépni – emlékszik vissza Daniella.
Elmondása szerint ekkoriban, szüleit megfigyelve, azt kívánta, hogy olyan legyen, mint ők. Mivel édesanyja, Dragana koreográfus volt, szinte természetesnek tűnt, hogy a lánya is követi. Más táncpartnerekkel is lépett fel, de kétség sem fér hozzá, hogy Ivánnal a legkönnyebb a színpadra állni.
-Nagyon régóta ismerjük egymást, összhangban vagyunk a táncban, tudom, mikor kell átvennem a vezetést, és ő is érzi ezt. Képesek vagyunk előre megjósolni egymás lépéseit, sokszor próbák nélkül is. Iván az egyetlen partner, akivel gond nélkül léphetek színpadra, átadhatom magam a táncnak, és biztos lehetek benne, hogy minden rendben lesz. Előfordult, hogy a tanulmányaim miatt vagy most épp Iván egyetemi elfoglaltságai miatt egyikünk nem tudott próbára menni, ilyenkor a másik vezette a párját a fellépésen – meséli Daniella.
Mindketten a tánc mellett elvégezték a zeneiskolát is, így a közönség gyakran hallhatta őket magyar nyelvű énekes számaikban is. Munkájuk, kitartásuk és a folklór iránti szeretetük két évtizednyi alkotómunkában testesült meg.
-A zenei képzés sokat jelent a folklórban – a ritmus, az ütemérzék és az összhang miatt. Mivel jó
hallásom van, gyakran énekelek is, a koreográfia előtt vagy alatt, mint vezető énekhang. Sajnálom, hogy az emberek ma nincsenek tudatában annak, mennyire fejleszti a folklór a személyiséget: a gyerekeknél a mozgáskoordináció miatt fontos, de a nyilvános szereplés miatt pszichológiai szempontból is. A kulturális egyesület olyan, mint egy második család – bármi történik, megosztod azokkal az emberekkel. Hetente legalább egyszer találkozunk, így a búcsúzás a továbbtanulás vagy költözés miatt fájdalmas tud lenni – mondja Daniella.
Úgy véli, a fiatalok ma nincsenek tisztában a kulturális hagyományok megőrzésének jelentőségével, és nem is gondolkodnak róla. Sokakat talán szégyenérzet is visszatart, mert a folklór nem számít divatosnak a mai fiatalok körében.
-A fiatalok nincsenek tudatában annak, hogy a rendszeres tánc hasznosabb lehet, mint a konditerem. A hagyományok megőrzése – legyen az saját vagy más kultúra – része a város történetének, és ezért fontos. A gond az, hogy kevés szó esik a folklórról. Amikor én jártam iskolába, sokkal elterjedtebb volt; ha táncos voltál, érdekes voltál mások számára. Ivánnal sokszor meséltük az iskolában az élményeinket és történeteinket a fellépésekről. A gyerekeket ma ez nem érdekli, így minden jelentőségét veszti – teszi hozzá a fiatal táncos.
Daniella bizonytalan abban, hogy valaha nagyobb szerepet vállalna az egyesületben, éppen azért,
mert egyre kevesebb az érdeklődő.
-Nem tudom, hogyan lehetne megszólítani azt a kevés embert. Nagyon szeretnék táncolni, ameddig a lábam bírja. A folklór számomra leírhatatlan szeretet: a zene, az emberek és a hagyomány iránt – zárja gondolatait Daniella, hozzátéve: „Azt kívánom, bárcsak soha ne kelljen abbahagynom a táncot.”
Simonyik Daniella és Révész Iván két évtizedes közös tánctapasztalata egy olyan generáció kitartását bizonyítja, amely a Szerémség Magyar Művelödési Egyesületben nőtt fel, és ott alakította ki saját hagyományőrző szemléletét. A folklór – a fiatalok csökkenő érdeklődése ellenére – továbbra is közösséget teremt, fejleszt és összeköt.
*Projekat „Sremci u crvenim čizmama“ sufinansiran je od strane Ministarstva informisanja i telekomunikacija. Stavovi izneti u podržanom medijskom projektu nužno ne odražavaju stavove organa koji je dodelio sredstva.
